Arch Intern Med 154: 1863-1867. 1994.

Diabetes mellitusban szenvedő betegek hasmenésének a terápiája - a számos etiológiai tényező (autonom neuropathia, a bélbaktérium-flóra egyensúlyának megbomlása, epesav-felszívódási zavar, a pancreas exokrin diszfunkciója, a gasztrointesztinális (GI) hormontermelés megváltozása) ismerete ellenére - nem megoldott. A hagyományos kezelés - beleértve az adstringenseket, az antibiotikumokat és az alfa₂-adrenerg agonista clonidint is - gyakran eredménytelen marad.

A somatostatint és hosszú hatástartamú analógját, az octreotidot számos, hasmenéssel járó kórképben sikerrel alkalmazzák. A somatostatin GI hatásai közé tartoznak: a bél és a pancreas hormontermelésének gátlása, exokrin működésük visszaszorítása, a GI traktus, a cholecysta motilitásának csökkentése, a víz és a tápanyagok felszívódásának gátlása, illetve a splanchnicus terület vérátáramlásának csökkentése.

A szerzők két esetet ismertetnek. Mindkét inzulin-dependens cukorbetegségben megbetegedett személy terápiarezisztens zsíros hasmenést panaszolt, legyengült fizikumúak voltak, felszínes és mélyérzészavar, retinopathia, enyhe proteinuria és ortostaticus hypotensio volt jelen. Egyéb organikus elváltozás kizárása után állapították meg a diabeteses diarrhoea diagnózisát. A szubkután alkalmazott octreotid kezelés ideje (az első esetben hét, a másodikban két hónap) alatt a hasmenés és a zsírszékelés megszűnt, a GI tranzit-idő hosszabbodott, a betegek hízni kezdtek és ortostaticus hypotensiójuk is jelentősen csökkent. Inzulin-szükségletük lényegesen nem változott, a HbA_1c szint és a proteinuria mérsékelten emelkedett.

Az első betegen a 7 hónapi sikeres kezelést a korábbi Billroth I. típusú gyomorműtét késői szövődményeként keletkezett adhézió miatti bélelzáródás szakította meg. A betegnél újra diarrhoea és ortostaticus hypotensio alakult ki. A műtétet követő hetedik hónapban a beteg bacterialis peritonitis következtében meghalt.

A második betegnél 2 hónap után anyagi okokból nem folytatták az addig sikeres terápiát. A hasmenés és az ortostaticus hypotonia azonnal visszatért. Egy év múlva a kialakult veseelégtelenség miatt rendszeres ambuláns peritoneális dialízis vált szükségessé. A beteg négy évvel később hirtelen kialakult keringési és légzési elégtelenség következtében halt meg.

A bélmotilitásban, az emésztésben és a felszívódásban szerepet játszó tényezők bonyolult kölcsönhatásban állnak egymással. Ezért nem tisztázott, hogy az octreotid kezelés hatásossága mely faktorok közvetlen megváltoztatásának a következménye. A szerzök feltételezik, hogy a tünetek javulása leginkább a bélmotilitás és a splanchnicus vérátáramlás csökkenésének tudható be. A hosszú távú kezelés mellékhatásai - az epekőképződés és a diabeteses nephropathia megjelenése (a renális perfúziós nyomás növekedésének következményeként) - szoros ellenőrzést tesznek szükségessé. Ezzel együtt a terápia rezisztens diabeteses diarrhoea kezelésében elért eredmény jelentősnek tekinthető.