Bedtime intermedier vagy preprandialis gyors hatású inzulin adása biztosít-e jobb anyagcsere-egyensúlyt glibencamid kezelés kiegészítőjeként másodlagos sulfanylurea rezisztencia esetén?

(Comparison of bedtime NPH or preprandial regular insulin combined with glibenclamide in secondary sulfonylurea failure)

Diabetes Care 18: 1183-1186, 1995.

II. típusú cukorbetegségben gyakran az anyagcsere-egyensúly lassú, fokozatos romlása figyelhető meg megfelelő diéta, testmozgás és orális antidiabeticus kezelés mellett is. A jelenségért a másodlagos sulfanylurea rezisztencia tehető felelőssé, mely általában évente a betegek 5-10 százalékában alakul ki. Ilyenkor a kezelés többféle módosítása is szóba kerül, melyek közül a sulfanylurea-inzulin kombináció az utóbbi években kiemelkedő jelentőségre tett szert. Kevesen vizsgálták azonban a lehetséges kombinációs rendszerek hatásfokát egymáshoz képest, így ebben a kérdésben nincs általánosan elfogadott ajánlás. A szerzők a maximális dózisú orális sulfanylurea adagolás mellett alkalmazott két kombinált kezelési rendszer, az esti (bedtime) NPH inzulin és a nappali háromszori preprandialis rövid hatású inzulin hatékonyságát hasonlították össze.

A vizsgálatba 80, a megelőző 3 hónapban már maximális dózisú sulfanylurea kezelésben részesülő és emellett 10 mmol/l feletti éhomi vércukorértékeket mutató II. típusú cukorbeteget vontak be. Véletlenszerű elosztással 39 a bedtime inzulin (B), 41 a preprandialis inzulin (P) csoportba került. Az életkor, a testtömeg index, a diabetestartam, az éhomi vércukorértékek, a HbA_1c-, a szérum inzulin- és a C-peptid szintek között nem volt szignifikáns különbség. 10,5 mg glibenclamid mellett testsúlykilogrammonként 0,25 NE inzulint adagoltak a B-csoportben este egyszeri NPH inzulin formájában, a P-csoportban pedig a rövid hatású inzulint három egyenlő részre osztva reggel, délben és este. A kezelést 16 hétig folytatták, a 12. héten készült vércukorprofil eredménye szerint az utolsó négy hétben módosított inzulinadagokkal. A B-csoportban a reggeli, a P-csoportban a délutáni vércukorértékek voltak a legalacsonyabbak, és a kezelés 16. hetében készült profilértékek szerint a P-csoportban szignifikánsan magasabb éhomi és alacsonyabb napi átlagos vércukorértékeket találtak. A HbA_1c értéke mindkét csoportban hasonló mértékben csökkent. Mindkét csoport testsúlya szignifikáns mértékben növekedett a kezdeti értékhez képest, és fordított arányban állt az inzulinkezelés megkezdése előtt mért értékkel. A kezelés hetedik hetétől a P-csoportbeli cukorbetegek testsúlynövekedése az inzulin dózisától és a HbA_1c változásától függetlenül nagyobb mértékűvé vált.

A tanulmány eredményeit értékelve megállapítható, hogy a két inzulinadagolási rendszer egyenlő mértékben javította az anyagcserehelyzetet, a preprandialis adagolás esetében azonban a testsúlynövekedés kifejezettebbnek mutatkozott és az éhomi vércukor az ideális érték felett maradt.